A barbár és az intelligens illemhely

Az alábbi bejegyzés kizárólag egy témakörre fókuszál, érdeklődés hiányában az oldal még idejében elhagyható.

Japánban alapvetően kétféle toalett létezik: a hagyományos és az angol típusú. Ez előbbit igyekszem elkerülni, amire általában adódik alkalom. A falon található képsorozat rögtön érthetővé teszi számunkra a megfelelő eszközhasználatot, azonban a papucs megérdemel egy rövid magyarázatot. Használata kötelező, funkciója kettős. Ha nem sorakozik az ajtó előtt, tudhatjuk, foglalt a helyiség, illetve műanyag volta megóvja lábfejünk az esetleges nem kívánatos szennyeződésektől. Könnyen belátható, hogy használata miért korlátozódik kizárólag a vécé területére.

Az angol típusú toalettnek számos variációjával találkozhatunk, az átlag azonban már rég meghaladta a brit nagybácsi intelligencia fokát. Az adott példány fejlettségi szintjéről a karfa ad tájékoztatást.

Látható, hogy a csatolt példány rendelkezik bidet és egyéb zuhany funkciókkal, a vízpermet hőmérséklete tetszőlegesen állítható, az ülőke fűthető, és még zenél is - gondoltam, mielőtt kipróbáltam volna. A nyolcadpár megnyomásával azonban andalító muzsika helyett acélos hangerővel lehúzást kezd imitálni a szerkezet a szemérmetesebb toaletthasználók nagy örömére. (Persze hallottam már erről, de valahogy mégsem gondoltam volna.)

A fenti kép nem házi kedvencünket ábrázolja, egy benzinkúti darab. A mienk nem zenél, de tartályát kis csapból tölti fel, ezért helyben (környezetkímélő módon) kezet is tudunk mosni. Természetesen csak bizonyos közterületeken látják el a karfákat érthető és logikus feliratokkal, azaz mint annyi mindent, eleinte saját példányunkat sem tudtuk kezelni. Egy empirista osztrák szomszédunk nejével még mindig dolgozik a bidet funkció helyes beállításán, műanyag flakonokkal elkapva a vízsugarakat. Megígérték értesítenek, ha rátaláltak a megfelelő szögre.

Azonban, ha már így belemelegedtem, nem volna méltányos, ha megfeledkeznék a helyiségek egyéb felszereléseiről. Természetesen a papír hiánya elképzelhetetlen, a falon ülőke fertőtlenítésére szolgáló folyadék, lehajtható pelenkázó, és a sarokban egy gyerek ülőke (inkább állvány) található, ami az egész pici babákat is kényelmesen megtartja szembefordítva őket az anyukával. A mosdókba sokszor be van szerelve a szappantartó és a kézszárító.

 

Na de vissza az alapokhoz. Nem csoda, ha néha kicsit megzavarodik az elme e találmánytengerben, szerencsére azonban a legtöbb helyen segítségünkre lehet  az alábbi képsorozat, ami az alapvető mozdulatsorra emlékeztet.

Spanyol

Elérkezettnek látom az időt, hogy itteni életem korántsem elhanyagolható szeletéről is hírt adjak, azaz a távol-keleti spanyol tanulmányaimról. 

Az érkezés hetében nekiláttam a nyelvórák felkutatásának, s bár az elsődleges cél a japán volt, igencsak örvendeztem, amikor egy spanyol csoportra bukkantam, s a következő órán már ott is ültem. (A helyi tájékozódási viszonyok mellett ezt szerényen csak briliánsnak nevezném, de minimum a bravúrosnak.)

A csoportot változó számú, latinos temperamentumú japán (elképzelni sem könnyű az ilyet) alkotja. Vezérünk Yosida-san, akinek poligámiája már egyszer terítéken volt. Ő az, akinek döntési joga van, ő állapítja meg a karácsonyi ünneplés időpontját, ő fénymásol könyvet az új lánynak is, aki korábban azt gondolta kölcsönkér egyet és megoldja, de lássuk be ez így nem működhet. Kérni kell szépen és hálálkodni. A csoport második embere a kezét tördelő, 35 kilós kincstárnoknő, ő gyűjti be óráról órára a sarcot, vezet  minderről pontos elszámolást, illetve Yosida-san távollétében, mintegy helyettesi pozícióban átveheti a terem kulcsát. Rajtuk kívül ott van a  kedvencem, a bölcs Sano-san, aki a következő órán a tölgyfák szakszerű ültetéséről fog prezentálni, mellette szép sorjában: az olykor kimonóban járó, szabadidejében flamencozó Yuka-san; a nő, aki három órát alszik és nem tudom megjegyezni a nevét; Yoko-san, aki imádja Taiwant és láthatólag engem, valamint Cuka-san, aki japán csaj létére Gregor József hangján dörmög, főállásban pedig hip-hop-ot oktat.

Az óra egy papír-írószer bolt teljes árukészletének, valamint a fordítógépek kipakolásával kezdődik, majd tanár nénink, egy hat éve itt élő, hazavágyó boliviana, nekilát a házi feladatok magányos javításának, mely procedúra gyakran egy órát is igénybe vesz. Ez idő alatt társaim a fordítógépüket bűvölik, jegyzetelnek, hümmögnek és szuszognak. Mivel azonban feladatunk nincs, rá kellett jönnöm, hogy csak imitálják a nagy tanulást. (A munka tettetése, a komoly elfoglaltság mímelése itt társadalmi hagyomány.)

Miután elfogytak a javítandók, bele szoktunk csapni a lecsóba és indul a japánóra. Nem, nem tévedés! Kizárólag az én analfabéta kedvemért hallható némi információ spanyolul is. Az óra során didaktikai fogások színes repertoárjával kápráztat el tanárunk, példának okáért jól bevett fordulat a szótagolva együtt olvasás. Elbohóckodunk ilyesmikkel egy kicsit és már mehetünk is haza. Eleinte nem értettem, hogy ez meg mi, de japánjaim messzemenőkig elégedettek tanár néninkkel. Nem céljuk spanyolul beszélni, az idegen nyelven történő megszólalás a szótagokban gondolkodó elme számára amúgy is képtelenség.

Alapvetően azonban nagyon szeretek "spanyolra" járni, mert hihetetlenül jókat szórakozom és legalább a japánom fejlődik egy kicsit.

Valentin-nap japán módra

Japánban a Bálint-napi vigadalmak is másként zajlanak. Andris-san az első követendő példaként értelmezi, ugyanis itt szó sincs kölcsönös ajándékozgatásról; a nő ajándékozza a férfit... De nem ám csak élete párját, hanem bátran kijelenthetem, az összes hímet, aki él és mozog a környezetében.

A japán nőnek szerencsére van ideje beszerezni a meglepetéseket, hiszen már január közepétől roskadoznak a boltok polcai, el is kezdi hát a vadászatot idejében. Vesz legalább 20-30 doboz giri csokit, ami az úgynevezett kötelezően adományozandó csokoládé. Ezzel ajándékozza meg szeretett főnökeit, kollégáit, barátait, fiútestvéreit, a sarki fűszerest (bár itt ez a kategória nem létezik) gondosan ügyelve arra, hogy tényleg mindenkinek adjon, mert a japán férfi szíve bizony törékeny jószág, nem szabad megsértenie senkit.

Majd jóval mélyebbre nyúl pénztárcájába, hogy szert tegyen tetszőleges számú honmei csokira is, amit a vélt befutó(k)nak ajándékoz, hiszen az év során olyannyira szerény, és félénk, hogy csak a csokoládégyártók szíves segedelmével tud hangot adni a szívében dúló fékezhetetlen, ám eleddig néma érzelmeinek. (A siker érdekében itt még egyéb kísérő ajándékok bevetése is megengedett: nyakkendő, csokoládé golflabda, vagy akár a mellékelt ábrán látható, ínycsiklandó ezermester szett.)

S amikor megvan minden, levezetésként bevásárol még egy kevés tomo csokit, amit barátnéinek ajándékoz. Nem csoda, hogy a csokoládé forgalmazók éves bevételük több mint felére tesznek ilyenkor szert. 

Hogy azonban ne csak februárban, de március idusán is fogyjon a csoki, a gyártók 1980-ban megálmodták a white day-t, amit épp egy hónappal Valentin-nap után ülnek. Ekkor a szerencsés honmei csokit begyűjtő férfiaknak lehetőségük van viszonozni a japán leány érzelmeit fehér dobozba csomagolt,  méregdrága csokoládéval. A köztes hónapban pedig megfejtihetik, hogy vajon giri vagy honmei édességgel lepte meg őket a  tizenhatodikon  dolgozó, fiatal titkárnő. A dilemma leginkább a gajdzsinokat érinti, akik (az  általában gyors és sikeres) feleségfogás reményében érkeznek a szigetországba.

Mindennek fényében várva várom, hogy miféle rakománnyal tér haza Andris-san a bányából.   

Setsubun

A múlt héten ünnepeltük a setsubunt, ami előzetes kutakodásom alapján a démonok, pontosabban az onik (a mellékelt ábra segítségünkre lehet), valamint a zordon tél elűzésére szolgáló, vidám ceremónia. Úgy hallottam, hogy itt majd nagy szójabab, illetve pénzdobálás lesz, aminek következtében a Hideggel karöltve iszkol majd a Gonosz. Helyi hagyományokhoz hűen elrágcsáltam az éveim számának megfelelő szem babot, majd  elszántan indultam meg szentélyünkbe ördögöt űzni.

 

Jó darabig gyűltünk a tett színhelyén sűrűsödő tömegként körbevéve egy díszes emelvényt, amin az emberevő démonok helyett városunk nagyjai jelentek meg ünnepi viseletben, óriási dobozokkal, búsásan megrakott zsákokkal.

Majd egy egyezményes jelre elkezdték ezek tartalmát üríteni, csuda dolgokat hajintva a nép közé. Ezzel kezdetét vette a földi halandók ádáz küzdelme. Kezdtem otthon érezni magam, különösen akkor, amikor hatalmas bevásárló szatyrok jelentek meg a fejek felett a nagyobb zsákmány reményében. Nyugati különítményünk nem tudta felvenni a versenyt a táskákkal és a fürge, határozott mozdulatokkal; bambán magasodtunk, az ég felé renyhén tartott, üres markunkkal. A lengyel nő ki is menekült, fittyet hányva a repülő meglepetésekre, és idő közben az amerikait is kidobták a sorból.

Pedig mesés ajándokok repkedtek. Eleinte mindenféle színes labdák, japán chipsek, és egyéb helyi falatok után nyújtózkodott a tömeg. A javát későbbre tartogatták, azaz a mosogatószivacsot és a WC-papír gurigát. Eleddig még nem dobtak fejbe ez utóbbival, lám ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem, valamint egy kerti kesztyűvel. (A képre kattintva ellenőrizhető szavahihetőségem.)

A ceremónia végeztével közibünk ereszkedtek a nagy emberek és szójababbal kínáltak bennünket, hálás tömeget. A nép lenyugodott és elégedetten húzogatta rakományát... Ekkor nem várt fordulat következett; a zsákosok felkeresték azokat, akik vajmi kevés sikerrel jártak (azaz minket) és adtak a zsákmányból. No ez már nem volt ismerős. 

 

De setsubun ide, setsubun oda, épp hatalmas pelyhekben hull a hó, hiába várjuk a tavaszt.

Gépek háborúja 2.

A hadi tudósítást a fehér ember eddig elért sikereivel kell kezdenem, hiszen örömmel számolhatok be  a sütő-mikro-grill objektum teljes leigázásáról, s a bejárati tabulátor is megadta magát. Már könnyű szerrel engedünk be bárkit, s még szólni is tudunk hozzá anélkül, hogy kommandósok törnénk ránk az ajtót. Ez utóbbi megtörtént esetre utal. 

Egy szép napon osztrák szomszédunk bizony megelégelte, hogy nem tudja kezelni a fali nyavalyát, odatolta hát a hokedlit és rendületlen nyomkorászásba kezdett. Nem sokkal később fegyveres erők jelentek meg a lépcsőházban; sikerült valami segélyhívó kombinációt kipötyögnie. Ekkor egy időre elhatárolódtunk a szerkezet megértésétől, s amikor a képernyőn megláttuk a postást, a 8.-ról indult a hajrá, hogy még idejében elcsípjük. Ám büszkén jelentem, mindez a múlté.

A fürdőszobában található szerkezetek azonban még nem hajtották igába fejük. Hiába mosok nagy büszkén, s teszem az öblítőt is a megfelelő helyre a víz még mindig 10 fokos. Ezzel kapcsolatban igyekeztem hadviselt barátnéktól tanácsot kérni. A város másik magyar lakosa saját módszerét javallotta, ő a kádból a mosógépig vödörrel hordott meleg vízre esküszik. Ezen ötletet továbbfejlesztvén a slagszerűen kihúzható csap fejét fegyverként fogtam rá a gépre, és céloztam a meleg vizet a tartályába. Ám fáradságos munkám nem koronázta siker, amit belespricceltem, azt a kedves jó mosógép mind leeresztette. Egy dél-afrikai ismerősöm azt javasolta, indítsam el a gépet és lőjek versenyt a hideg vízzel. Feladtam.

Már épp feledésbe merült a probléma, amikor észre kellett vennem, hogy a 10 fokban történő mosásnak bizony látható az eredménye. Szép lassan megindult a szurtosodás. Isteni ötlettől vezérelve egy délelőttön át kísérleteztem, mire a kádba engedett 40 fokos vizet sikerült gépünk egyik farkincájával átszivattyúznom és a kincset érő vizet benntartanom.

A leigázás előtti utolsó lépésként azonban még rá kell bírnom a kádat, hogy a vizet szíveskedjen 60 fokra melegíteni... De a kád néni bizony hangos jószág, jókat diskurálunk. Japán rigmusokat szaval, és sípol, én cserébe a magyar nyelv ízes kifejezéseire tanítgatom. Párbeszédünkbe azonban olykor a konyhai tabulátor is beleszól, hiszen neki is köze van a vízügyekhez. Miféle hódító, aki demokráciát hagy maga mögött?!

Zimankó

Eltűntem, mint az a bizonyos szamár a ködben. Jelen esetben a közeget nevezzük inkább fagynak...

Január havában csendes áhítattal léptünk be Akihito császár uralkodásának 23. évébe, s nyitottuk meg a nyúl esztendejét Kiotóban, autentikus japán környezetben.

Örvendeztünk, amikor sikerült szállást foglalnunk a város szívében lévő aprócska szállóba, amelyet meglepő könnyedséggel találtunk meg, az utcanevek és házszámok hiányának ellenére. Jó ideig köhintgettem, mire előmászott vackából a házinéni, majd ékes japán nyelven fogadott bennünket. Cipőben természetesen nem léphettünk be, sűrű mosolygások közepette még gyakorlatilag az utcán váltottunk papucsra, s lábbelinket egy kis(=jég)szekrényben hagytuk reggelig hűlni.

Szobánkat 6 négyzetméteresnek véltük, amelynek berendezését egy asztal, két párna és ugyanennyi tatami tette ki. Már a belépéskor hibát követtünk el, mert nem váltunk meg a papucsoktól, ezt azonban a bűn elkövetése utáni pillanatban sikerült korrigálnunk. Miután magunkra hagyott a nénink ugrottunk csak fel az ülőpárnákra, mert a gyékényburkolatú szobánk padlóján zokniban nem lehetett megmaradni. Kint 0, bent nagyjából 6 fok lehetett így három paplannal, talpig beöltözve tértünk nyugovóra.

Reggel meglepően kipihenve jártuk végig a vizesblokkokat, balsejtelmünkkel ellentétben találtunk meleg vizet is, ám a toalett, amelynek ülőkéjét horgolt huzat burkolt (?!), meglehetősen hűvösnek tűnt. Csak később jöttem rá, hogy ott, ahol ablakot sejtettem, a hajnali friss levegő áramlott szabadon az üveg szándékos hiányának következtében. A fogmosást apró tavon átívelő, kis hídon végezhettük, alattunk szendergő halacskák, hátunk megett a kert, felettünk a szállingózó hó, előttünk a mozaikkal díszített, Dallas korabeli köpő vályú. Összefoglalván: az udvaron. Halkan teszem hozzá, hogy mindezen romantikát egy last minute tunéziai utazás áráért kaptuk.

Pár nap elteltével hanyatlani látszott rajongásom a japán lakberendezés iránt, s szűnni nem akaró örömöt éreztem az átlagosnál kisebb székeinkre és ágyunkra gondolván. Azonban ideiglenes, itteni körülmények között luxus otthonunkban sem fenékig tejfel az élet; a fűtés ugyanis itt sem oldható meg maradéktalanul. Valójában az étkezőt tudjuk melegíteni az "eekon" és egy fűtőszál segedelmével. A többi helyiségbe innen futunk.

Valahogy azonban mintha Japánban mindez rendben volna. Nem fűtenek. Évszázadok óta együtt élnek a hideggel, melegedni pedig eljárnak...

Karácsony Keleten

Korábban azt gondoltam, itt egy kicsit magunkra leszünk hagyva a karácsonnyal, még örültem is, hogy kimaradok a metálfényű, plázaboás felhajtásból, s marad maga az ünnep, de tévedtem...

Novemberben már javában karácsonyfák keresztezték utamat, s a konditerem öltözőjében már akkor rendületlenül húzták a szimfonikusok a megunhatatlan Rudolph the Red Nosed Reindear-t könnyfakasztó, nagyzenekari feldolgozásban. Utólag már bánom, hogy nem vezettem listán, hogy hányszor hallottam az All I Want For Christmas Is You-t. Azaz elsőre úgy tűnt lesz itt karácsony. Majd eljövelt a december és  mindezt fokozván a pénztáros nénik mikulás sipkát öltöttek szokásos boltomban. Azóta várom, hogy egyszer elkezdjenek HoHoHó-zni Santa-san módjára. (Itt megjegyzendő, hogy a lakosság 40%-a konstans baci-maszkban jár, így természetesen az álmikulásokra is mindig jut egy pár. Felejthetetlen élmény!)

Tokió is fel van virágozva, jut égő és boa mindenhova. A dekoráció ízléstelenségi foka változó, íme egy csepp ízelítő, sajnos csak xs méretben.

A felfújható kapu alatt a szöveg sajnos nem vehető ki, muszáj hát megosztanom: Marché de Noel de Stasbourg á Tokyo... A rózsaszín csodát a kupinegyedben találtuk, a jobb alsó Pepe Xmas feliratra pedig a kimonóba öltözött hölgyek dobolása hívta fel a figyelmünk. A bal sarok is elgondolkodtató... Lehet, hogy a bajusztalan Mikulás marketing mosolya őszintébb?

A lényeg, hogy gyakorlatilag minden villódzik és zenél. De vajon mit ünnepelnek és hogyan? Amit eddig kiderítettem, hogy 24-e este érzik a karácsonyt ünneplendőnek. A gyerekek kapnak valami apróságot a szüleiktől, a fiatalok az estét házon kívül töltik Valentin nap szerűen. Ezt kedvesen körülírta a minap nekem Yosida-san, egy sokak tiszteletének örvendő, komoly, ötvenes férfiú. Elmondta, megjegyzem spanyol nyelven, hogy ő a szentestét egy elegáns étteremben fogja tölteni azzal a nővel, aki nem a felesége... Szóval ilyenkor pezsdül csak igazán a vér! De a férfiak felvállalt szerelmi háromszögeiről majd máskor.

Mi azért igyekszünk készülődni, bár a pálya nehezített. András-sannak 24-én este még meetingen kell térdepelnie és sajnos az otthonról várt dió- és mákszállítmány is elakadthatott. (Csakúgy, mint az osztrák szomszéd kolbászrakománya. Bár arról már tudjuk, hogy a hatóságok elégették.) De panaszra nincs okunk, mert a szaloncukor átjöhetett és a Tokajit is beengedték. Ezúton is köszönjük a meglepetést a kedves Feladónak!