
Jó darabig gyűltünk a tett színhelyén sűrűsödő tömegként körbevéve egy díszes emelvényt, amin az emberevő démonok helyett városunk nagyjai jelentek meg ünnepi viseletben, óriási dobozokkal, búsásan megrakott zsákokkal.
Majd egy egyezményes jelre elkezdték ezek tartalmát üríteni, csuda dolgokat hajintva a nép közé. Ezzel kezdetét vette a földi halandók ádáz küzdelme. Kezdtem otthon érezni magam, különösen akkor, amikor hatalmas bevásárló szatyrok jelentek meg a fejek felett a nagyobb zsákmány reményében. Nyugati különítményünk nem tudta felvenni a versenyt a táskákkal és a fürge, határozott mozdulatokkal; bambán magasodtunk, az ég felé renyhén tartott, üres markunkkal. A lengyel nő ki is menekült, fittyet hányva a repülő meglepetésekre, és idő közben az amerikait is kidobták a sorból.
Pedig mesés ajándokok repkedtek. Eleinte mindenféle színes labdák, japán chipsek, és egyéb helyi falatok után nyújtózkodott a tömeg. A javát későbbre tartogatták, azaz a mosogatószivacsot és a WC-papír gurigát. Eleddig még nem dobtak fejbe ez utóbbival, lám ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem, valamint egy kerti kesztyűvel. (A képre kattintva ellenőrizhető szavahihetőségem.)
A ceremónia végeztével közibünk ereszkedtek a nagy emberek és szójababbal kínáltak bennünket, hálás tömeget. A nép lenyugodott és elégedetten húzogatta rakományát... Ekkor nem várt fordulat következett; a zsákosok felkeresték azokat, akik vajmi kevés sikerrel jártak (azaz minket) és adtak a zsákmányból. No ez már nem volt ismerős.
De setsubun ide, setsubun oda, épp hatalmas pelyhekben hull a hó, hiába várjuk a tavaszt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése