Önbecsülés-index ideiglenes emelkedésben

Szombaton felkerekedtünk, hogy szerezzünk egy helyre kis karácsonyfának valót... Kóvályogtunk hát egy általunk erre kinevezett helyen több-kevesebb sikerrel. A táv felénél azonban elkapott minket egy japán anyu és kamasz lánya. Ékes angolsággal megkérdezték, vajh' beszéljük-e nyelvüket, majd fittyet hányva nemleges válaszunkra japánul folytatták. Addig-addig mutogattak (illetve egy kulcsfontosságú névszót meg is értettem), míg rájöttünk, azt kívánták megosztani velünk, hogy figyeltek minket vacsorázás közben és lenyűgözte őket virtuóz pálcikatartásunk látványa. (Szabad fordításban...) Szerényen megköszöntük a bókot és igyekeztünk továbbállni, de a kislány feltehetőleg még az eseményektől bódult állapotban megragadta a kezem és folytatta a köszöngetést. Éreztem, lemezt kéne kiadnunk. Összességében meglehetősen kellemetlen volt a szituáció, de azt elmondhatjuk, hogy bejött nekik, ahogy a hülye amerikai eszi a rizsát.

Vasárnap egy autentikus teaszertartás végén ismét dicséretet kaptunk! (Alant részlet a teaház papírfaláról.) Bizony igen szépen, a hagyományokhoz hűen tartottuk a csészét. Igyekeztünk is rendesen, bár mintha megfeledkeztek volna arról, hogy előtte öt perccel adtak egy angol nyelvű leírást az illendő viselkedésről és mozdulatokról. Mindenesetre szívünket melengette az újabb bók. Bár arra büszkébb lettem volna, ha a végén azért gratulálnak, mert még soha nem láttak fehér embert, aki végig tudta volna térdepelni a teljes szertartást. Nos biztos megtették volna, ha nem négy percig bírtam volna. Pedig azt hittük menni fog. A felajánlott térgyepléssegítő sámliszéket is konokul elutasítottuk. Bezzeg utána hogy vágytam rá! Pár perc elteltével úgy éreztem soha többé nem fogok tudni járni és nem is tévedtem akkorát. András-san utólag bevallotta, ő 6 perc után került komoly trombózisveszélybe. Azaz a vártnál jóval hamarabb jött szembe tűréshatárunk, utána meg csak hol jobbra, hol balra dőltünk, kínlódásunkkal jelentősen rontva az est fényét.