Cipő-Zokni: 0:2

Becsületes analfabétához illő módon nem a betű által, sokkal inkább empirikus úton ismerkedem a köröttem lévő világgal. S nem kellett éles szem ahhoz, hogy észrevegyem e nép különös viszonyát az emberi lábfejhez és annak mesterséges burkolatához, gyűjtő nevén a cipőhöz. Ez utóbbiról a legfontosabb tudnivaló, hogy hol ne viseljük, illetve, hogy hagyományosan hogyan szabaduljunk meg tőle.  Ahol sok gazdátlan cipőt látunk, ott  nekünk is meg kell válnunk lábbelinktől. A levétel gyakorlásához pedig remek tanpályának tekinthető lakásunk bejárata.

Ajtónk egy hosszú, keskeny előszobára nyílik, amelynek kezdő, meglehetősen rövid szakasza eltérő tengerszint feletti magasságban található, azaz 25 centivel lejjebb a lakás egészétől. Ez a rész nemcsak szintben, de matériájában is különbözik ideiglenes otthonunk többi részétől. Itt vesszük le a cipőnket és lépünk be, amivel (azon kívül, hogy egyszerre ketten nem férünk  el) nincs is semmi gond ,  hiszen otthon se csizmában fekszünk az ágyon...

Hamar rájöttem, ez a beltéri jelenség itteni sajátosság, s be kellett látnom, hogy nem használjuk kellő odafigyeléssel. A  tornatermi jó japán leveszi a cipőjét az arra kijelölt helyen, zokniban felugrik az öltöző szintjére,  közben gondosan ügyelve arra, hogy zoknis lábfeje semmiképp ne érintkezzék a cipős területtel, s fordítva.  A folyamat végeztével kis kezében elviszi lábbelijét, bezárja szekrényébe, majd visszatér immáron tornacipőjével és elismétli a mozdulatsort fordított előjellel. A szinteket fél lábon, könnyeden ugrálja, pipiskedik, térül-fordul, megoldja. A nagyra nőtt európai már feladta e népi tánc elsajátítását, leül a kispadra, leveszi az utcait, eldugja a pad alá, hogy ne kelljen oda-vissza megsétáltatni, sőt ugyanezen okokból a játszóst is mellé rejti . Mindezt immáron zokniban teszi a cipős szakaszon! Megspórolva a hajlongást, meg az ugrabugrát, cserébe viszont szilajul állja a helyiek rosszalló pillantásait.

Biztos vannak statisztikák arra vonatkozóan, hogy mondjuk Tokió lakossága egy évben hányszor veszi le és fel a cipőjét... őrületes szám lehet! Pedig valószínűleg nagyon unják már, amit mi sem bizonyít jobban, mint az utcai cipő sarkatlan, azaz papucsként történő viselete. Ennek megfelelően kellemesen csoszog mindenki. Bár ezt a jelenséget előrehamarkodott volna a papucs kultusszal magyaráznom. Egyszerűen csoszognak. Még a tűsarkúban is. No az megnyerő látvány és auditív élménynek sem utolsó!

A lábakhoz kapcsolható a helyiek különös hőérzékelése is. Nem állítom, hogy otthoni hidegek járnak errefelé, de nekem nem jutna eszembe a szandál viselete így december elején.  Titokzoknik  kandikálnak cipellőkből, és kopasz babatalpak babakocsikból. Ellenpontként említhetném a fiatalok körében oly népszerű szőrme kamáslit, azonban ezt harisnya  nélkül, manga minik kiegészítéseként viselik, így legfeljebb az évszak szimbólumaként tudom értelmezni.

Azt hiszem a cipő pusztán arra hivatott, hogy a becses lábfejeket óvja az út porától, mert a hideget feltehetően nem érzik. S ha hipotézisem elfogadom, már azt is értem, hogy miért ismeretlen Japánban a fűtés fogalma...