Karácsony Keleten

Korábban azt gondoltam, itt egy kicsit magunkra leszünk hagyva a karácsonnyal, még örültem is, hogy kimaradok a metálfényű, plázaboás felhajtásból, s marad maga az ünnep, de tévedtem...

Novemberben már javában karácsonyfák keresztezték utamat, s a konditerem öltözőjében már akkor rendületlenül húzták a szimfonikusok a megunhatatlan Rudolph the Red Nosed Reindear-t könnyfakasztó, nagyzenekari feldolgozásban. Utólag már bánom, hogy nem vezettem listán, hogy hányszor hallottam az All I Want For Christmas Is You-t. Azaz elsőre úgy tűnt lesz itt karácsony. Majd eljövelt a december és  mindezt fokozván a pénztáros nénik mikulás sipkát öltöttek szokásos boltomban. Azóta várom, hogy egyszer elkezdjenek HoHoHó-zni Santa-san módjára. (Itt megjegyzendő, hogy a lakosság 40%-a konstans baci-maszkban jár, így természetesen az álmikulásokra is mindig jut egy pár. Felejthetetlen élmény!)

Tokió is fel van virágozva, jut égő és boa mindenhova. A dekoráció ízléstelenségi foka változó, íme egy csepp ízelítő, sajnos csak xs méretben.

A felfújható kapu alatt a szöveg sajnos nem vehető ki, muszáj hát megosztanom: Marché de Noel de Stasbourg á Tokyo... A rózsaszín csodát a kupinegyedben találtuk, a jobb alsó Pepe Xmas feliratra pedig a kimonóba öltözött hölgyek dobolása hívta fel a figyelmünk. A bal sarok is elgondolkodtató... Lehet, hogy a bajusztalan Mikulás marketing mosolya őszintébb?

A lényeg, hogy gyakorlatilag minden villódzik és zenél. De vajon mit ünnepelnek és hogyan? Amit eddig kiderítettem, hogy 24-e este érzik a karácsonyt ünneplendőnek. A gyerekek kapnak valami apróságot a szüleiktől, a fiatalok az estét házon kívül töltik Valentin nap szerűen. Ezt kedvesen körülírta a minap nekem Yosida-san, egy sokak tiszteletének örvendő, komoly, ötvenes férfiú. Elmondta, megjegyzem spanyol nyelven, hogy ő a szentestét egy elegáns étteremben fogja tölteni azzal a nővel, aki nem a felesége... Szóval ilyenkor pezsdül csak igazán a vér! De a férfiak felvállalt szerelmi háromszögeiről majd máskor.

Mi azért igyekszünk készülődni, bár a pálya nehezített. András-sannak 24-én este még meetingen kell térdepelnie és sajnos az otthonról várt dió- és mákszállítmány is elakadthatott. (Csakúgy, mint az osztrák szomszéd kolbászrakománya. Bár arról már tudjuk, hogy a hatóságok elégették.) De panaszra nincs okunk, mert a szaloncukor átjöhetett és a Tokajit is beengedték. Ezúton is köszönjük a meglepetést a kedves Feladónak!

Önbecsülés-index ideiglenes emelkedésben

Szombaton felkerekedtünk, hogy szerezzünk egy helyre kis karácsonyfának valót... Kóvályogtunk hát egy általunk erre kinevezett helyen több-kevesebb sikerrel. A táv felénél azonban elkapott minket egy japán anyu és kamasz lánya. Ékes angolsággal megkérdezték, vajh' beszéljük-e nyelvüket, majd fittyet hányva nemleges válaszunkra japánul folytatták. Addig-addig mutogattak (illetve egy kulcsfontosságú névszót meg is értettem), míg rájöttünk, azt kívánták megosztani velünk, hogy figyeltek minket vacsorázás közben és lenyűgözte őket virtuóz pálcikatartásunk látványa. (Szabad fordításban...) Szerényen megköszöntük a bókot és igyekeztünk továbbállni, de a kislány feltehetőleg még az eseményektől bódult állapotban megragadta a kezem és folytatta a köszöngetést. Éreztem, lemezt kéne kiadnunk. Összességében meglehetősen kellemetlen volt a szituáció, de azt elmondhatjuk, hogy bejött nekik, ahogy a hülye amerikai eszi a rizsát.

Vasárnap egy autentikus teaszertartás végén ismét dicséretet kaptunk! (Alant részlet a teaház papírfaláról.) Bizony igen szépen, a hagyományokhoz hűen tartottuk a csészét. Igyekeztünk is rendesen, bár mintha megfeledkeztek volna arról, hogy előtte öt perccel adtak egy angol nyelvű leírást az illendő viselkedésről és mozdulatokról. Mindenesetre szívünket melengette az újabb bók. Bár arra büszkébb lettem volna, ha a végén azért gratulálnak, mert még soha nem láttak fehér embert, aki végig tudta volna térdepelni a teljes szertartást. Nos biztos megtették volna, ha nem négy percig bírtam volna. Pedig azt hittük menni fog. A felajánlott térgyepléssegítő sámliszéket is konokul elutasítottuk. Bezzeg utána hogy vágytam rá! Pár perc elteltével úgy éreztem soha többé nem fogok tudni járni és nem is tévedtem akkorát. András-san utólag bevallotta, ő 6 perc után került komoly trombózisveszélybe. Azaz a vártnál jóval hamarabb jött szembe tűréshatárunk, utána meg csak hol jobbra, hol balra dőltünk, kínlódásunkkal jelentősen rontva az est fényét.

A szabadság napja

Igen egyazon napon köszöntött be mindkettőnk életébe a szabadság... András-san megszerezte itteni jogosítványát, én meg kölcsönbe a szomszéd rozsdás bicaját!

S bármennyire is szeretnék rögvest egy ódát zengni a két kerék nyújtotta földi könnyebbséghez, illendő inkább a jogosítványszerzés rögös útját felvázolnom. Japánban ugyanis, az állampolgár, ha magyar, nem vezethet (ellentétben más európai nemzetek fiaival), így erősen javallott a jogosítvány megszerzése, különösen itt vidéken...

A megmérettetés egy elméleti és egy gyakorlati részből áll. Aki kérdez: a japán rendőr, aki válaszol: a mindenkori bevándorló.

*S itt egy rövidke megjegyzés arról, hogy miért is nem helyi lakos. Az érettségi letétele után  lehetőséget kapnak a felkelő nap fiai és lányai a vezetéshez szükséges okmány megszerzésére, s választhatják ennek azt a népszerű módját, hogy egy hónapra valamiféle jogsitáborba menjenek. Élő forrásunk azt mesélte, hogy egy hotelt képzeljünk el, ahol senki nem ismer senkit, s egy vagyont kifizetnek azért, hogy a táborozás végén jogosítványuk legyen. Reggelente 5-kor kelnek és este 6-ig vezetnek, KRESZ-t tanulnak, előadásokon ülnek és a végén sikeresen levizsgáznak...*

De vissza a gaidzsinokhoz (azaz a nem japán ajkúakhoz)… Szóval a bevándorló sikeres KRESZ-vizsga után, gyakorlatban adhat számot virtuóz vezetési technikájáról. Igaz erre egy zárt pályán van csupán lehetőség 7 km/h átlagsebesség mellett. Azaz akár azt is hihetnőnk, hogy a táv könnyűszerrel teljesíthető, mégis álldogált a jelentkezők sorában egy pakisztáni fickó, aki nyolcadszorra jött, valamint egy filippína, aki huszadjára! (S már csak zárójelben teszem hozzá, hogy huszadszorra is nulla ponttal jutalmazták erőfeszítéseit.)

Gyakorlatilag nem vezetni kell tudni, hanem hihetetlen gondosságot mímelni a kihalt betonplacc kereszteződéseiben, s eljátszani, hogy bármikor ádáz motorosok bújhatnak elő a holt térből, villamosok roboghatnak át a színen, vagy akár maga a gödöllői HÉV, ami lássuk be, mégsem tréfadolog. Indulás előtt az autó gondos megvizsgálását sem szabad feledni, beleértve a jármű alá való betekintést is, hiszen bárki fekhet alatta, sosem tudhatjuk. (De az már egy újabb, a gondatlanságból elkövetett emberölés című fejezetet nyitná.)

Nehezíti a vizsgázó dolgát, hogy a vizsgabiztos minden valószínűséggel a kabuki színházon nevelkedett, s feltehetőleg ettől oly hihetetlen érzékeny az emberi tekintet és arc finom rezdüléseire; élesen elkülöníti ugyanis az igaz aggodalmat a tettetett gondosságtól. Bizony András-san is ezért bukott meg, s bár hibája nem volt, és sikerrel végrehajtotta a japánul csengő utasításokat, előadása valahogy nem lehetett elég meggyőző, mert a biztos úr óva intette a céltalan fejforgatástól. Következő alkalomra lelke megacélosodott, tekintete szúrósabbá, s fejmozgása is határozotabbá válhatott, mert sikeresen vette az akadályokat és átment. Büszkén teszem hozzá, hogy aznap csak az ő jogosítványát állították ki.

Cipő-Zokni: 0:2

Becsületes analfabétához illő módon nem a betű által, sokkal inkább empirikus úton ismerkedem a köröttem lévő világgal. S nem kellett éles szem ahhoz, hogy észrevegyem e nép különös viszonyát az emberi lábfejhez és annak mesterséges burkolatához, gyűjtő nevén a cipőhöz. Ez utóbbiról a legfontosabb tudnivaló, hogy hol ne viseljük, illetve, hogy hagyományosan hogyan szabaduljunk meg tőle.  Ahol sok gazdátlan cipőt látunk, ott  nekünk is meg kell válnunk lábbelinktől. A levétel gyakorlásához pedig remek tanpályának tekinthető lakásunk bejárata.

Ajtónk egy hosszú, keskeny előszobára nyílik, amelynek kezdő, meglehetősen rövid szakasza eltérő tengerszint feletti magasságban található, azaz 25 centivel lejjebb a lakás egészétől. Ez a rész nemcsak szintben, de matériájában is különbözik ideiglenes otthonunk többi részétől. Itt vesszük le a cipőnket és lépünk be, amivel (azon kívül, hogy egyszerre ketten nem férünk  el) nincs is semmi gond ,  hiszen otthon se csizmában fekszünk az ágyon...

Hamar rájöttem, ez a beltéri jelenség itteni sajátosság, s be kellett látnom, hogy nem használjuk kellő odafigyeléssel. A  tornatermi jó japán leveszi a cipőjét az arra kijelölt helyen, zokniban felugrik az öltöző szintjére,  közben gondosan ügyelve arra, hogy zoknis lábfeje semmiképp ne érintkezzék a cipős területtel, s fordítva.  A folyamat végeztével kis kezében elviszi lábbelijét, bezárja szekrényébe, majd visszatér immáron tornacipőjével és elismétli a mozdulatsort fordított előjellel. A szinteket fél lábon, könnyeden ugrálja, pipiskedik, térül-fordul, megoldja. A nagyra nőtt európai már feladta e népi tánc elsajátítását, leül a kispadra, leveszi az utcait, eldugja a pad alá, hogy ne kelljen oda-vissza megsétáltatni, sőt ugyanezen okokból a játszóst is mellé rejti . Mindezt immáron zokniban teszi a cipős szakaszon! Megspórolva a hajlongást, meg az ugrabugrát, cserébe viszont szilajul állja a helyiek rosszalló pillantásait.

Biztos vannak statisztikák arra vonatkozóan, hogy mondjuk Tokió lakossága egy évben hányszor veszi le és fel a cipőjét... őrületes szám lehet! Pedig valószínűleg nagyon unják már, amit mi sem bizonyít jobban, mint az utcai cipő sarkatlan, azaz papucsként történő viselete. Ennek megfelelően kellemesen csoszog mindenki. Bár ezt a jelenséget előrehamarkodott volna a papucs kultusszal magyaráznom. Egyszerűen csoszognak. Még a tűsarkúban is. No az megnyerő látvány és auditív élménynek sem utolsó!

A lábakhoz kapcsolható a helyiek különös hőérzékelése is. Nem állítom, hogy otthoni hidegek járnak errefelé, de nekem nem jutna eszembe a szandál viselete így december elején.  Titokzoknik  kandikálnak cipellőkből, és kopasz babatalpak babakocsikból. Ellenpontként említhetném a fiatalok körében oly népszerű szőrme kamáslit, azonban ezt harisnya  nélkül, manga minik kiegészítéseként viselik, így legfeljebb az évszak szimbólumaként tudom értelmezni.

Azt hiszem a cipő pusztán arra hivatott, hogy a becses lábfejeket óvja az út porától, mert a hideget feltehetően nem érzik. S ha hipotézisem elfogadom, már azt is értem, hogy miért ismeretlen Japánban a fűtés fogalma...

Az R/L problematika és egyéb írásos nehézségek

Nem, nem elírás! Először a city hall (japán angollal ejtsd: shiho) épületében találkoztam a jelenséggel; amikor is Hivatalnok-san a személyem igazoló úti okmányból  a szépen csengő Frora keresztnevet másolta ki leendő lakcímkártyámhoz, ekkor még kértem, javítsa. Azóta már feladtam, többé nem próbálkozom... S beláttam ez így van rendjén. Minek is a cicoma meg a felesleges cécó? Hát nem rend a lelke mindennek? (Bár azt nem értem, hogy miért volna egyszerűbb az R rajzolása, mint az L-é.) Mindenesetre meggyőztek, váltottam.

S ha már az írásnál tartunk, le kell szögeznem: Japán nem analfabéta-barát állam. Már gondoltam egy szerényebb tüntetésre a helyi 3-5 írástudatlan európai, valamint a bölcsődések bevonásával. (Óvodások kiesnek, ők már tudják a hiraganákat.) Követelnénk az informatív rajzocskák használatának bevezetését... egyelőre még nem vonultunk az utcára. 

Ha kereskedő volnék, mindenféle tehenkét rajzoltatnék a tejre, meg szélfútta búzamezőt a lisztre, de nem panaszkodom, már megtaláltam mindkettőt.

A problémát sokkal inkább a lakást irányító gépek jelentik. (Példaként szolgáljon a sütő kezelőfelülete, amely  a jobb oldalon tekinthető meg,   míg barátja a mosógép a bejegyzés végén.) Sehol egy piktogram, vagy egy kis ábra... így a mindenttudó sütőnk előtt legalább egy óra hosszát térdepeltem a minap, mire rávettem, hogy 60 másodpercnél hosszabban árassza a meleget s lehetőleg ne csak 80 fokon. Törekvéseim siker koronázta; elkészült a névnapi süti, de nem tudom, hogy a műveletet meg tudom-e még ez életben ismételni. Azaz tanúnyi, tanúnyi, tanúnyi, mert még mindig a gép az úr.